Sötét felhők gyülekeztek a fejem felett. Csatatérré változtatták az eget. A kékség, a napsugarak hősiesen küzdöttek, mindhiába.
Lassacskán megérkezett a szél is. Kellemetlenül cibálta a hajam, néha az arcomba csapta. A hűvöstől kirázott a hideg, borzongás futott végig a testemen.
Tekintetem a hevesen csapkodó fákra emeltem, miközben friss illat töltötte be az orrom. Eső. Cseppjei egyre gyorsabban hullottak alá. Lomhán folytak végig arcomon, mikor elérték azt.
Az állatok menekülőre fogták az iramot, menedéket kerestek. A növények, főként a virágok félősen zárták össze szirmaikat, mint akik érzik a nyakukba lihegő veszélyt.
Az iménti nyugalom tovaszállt, a vihar előtti csend véget ért. Hallom a szél süvítését, ahogy végigvágtat a levegőben. A távolból már a mennydörgés moraja rémisztget.
A feszültség szinte kézzelfogható. Vajon mikor tör ki?
Most!
Egy hatalmas, ezüstös villám cikázott végig a sötét égbolton. Ezt követte a dörmögően felbőgő dörgés. Szinte a föld is beleremegett a hanghullámba. Ezek követték egymást szakadatlan. Ágyukra, kiáltásokra, háborúra emlékeztetett.
Már úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége, míg nem az egyik villám kegyetlenül csapott le. Egy erős, kitűnő állapotnak örvendő tölgy ágai között ért le. Recsegve-ropogva tört darabokra és lobbant tűz nyomán. Lángostroma, mintha figyelmeztetés lett volna. A szél szelídülni kezdett, az eső kopogása csillapodni, a viharfelhők is visszavonulót fújtak.
Megkezdődött a vihar utáni katarzisszerű csend.
By Helena 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: